whisky

Készülj fel a Budapest Whisky Show-ra! – Az elmúlt egy év 4.rész. A Beam Suntory és a Brown Forman maltjai

A negyedik rész a budapesti Whisky Show felkészítő sorozatban ezúttal három olyan cégcsoport maltjaival foglalkozik, amelyek igazán nagy portfóliókat tudhatnak magukénak. Végre komolyabban elkezdhetünk az Islay whiskykkel foglalkozni, köszönhetően a Beam Suntory csapatnak, ránézünk az elmúlt alig egy évtized legsikeresebben futtatott privát hátterűből nemzeközire váltott BenRiach csoportra és talán jut idő bekukkantunk az Inverhouse színes kis világába is (nem,nem jutott,bocs :) ).

Kezdjük is rögtön a Beam Suntory márkáival. A Suntory a Morrison-Bowmore tulajdonosaként nemcsak, hogy már régóta jelen volt a skót whisky világában, hanem három olyan maltot is birtokolt amik nagyon is tudatos elgondolás okán három különböző régiót és stílust képviseltek, amikor 2014-ben nagy meglepetésre megvásárolta a Beam Inc-t. Ez a bevásárlás pedig azt is jelentette, hogy a skót single maltok egyik legikonikusabb márkája, a Laphroaig is bekerült a japánok portfóliójába. Abba a válogatásba, amelyik korábban az Auchentoshannal a Lowlandet, a Glen Garioch-vel a Highlandet, a Bowmore-ral pedig Islayt képviselte. A Beam Inc. megvásárlása nem is arról szólt, hogy skót malátawhiskyvel bővítsék a kínálatukat, hanem sokkal inkább a Jim Beam bourbon és pár egyéb nagy szeszmárka megszerzéséről. A Beam Inc. már önmagában is egy érdekes üzleti váltás eredményeként született, 2011-ben a Fortune Brands nevű vállalat, amelyik főleg háztartási eszközökre és sportfelszerelésekre szakosodott, kiszervezte a holdingjából önálló szeszipari vállalattá a Beam Inc.-t. Ennek egyértelmű oka volt, így szerették volna vonzóbbá tenni a “szesz-csomagot”, ami önállóan sokkal inkább potenciális termékké vált szakmai befektetők részére, mint egy átláthatatlan szerkezetű és egymástól távol álló dolgokkal foglalkozó cégcsoport egyik al-üzletágaként. A vásárlók hamar rá is haraptak a Beam csomagra, hiszen a legendás Jim Beam bourbon mellett ott volt a kínálatban a feltörekvő Maker’s Mark whiskey, a Courvoisier konyak vagy épp a Teacher’s blended scotch. Egyesek szerint már a kiszervezés is arról szólt, hogy a Suntory -amelyik akkor épp előrefelé kellett, hogy meneküljön- hozzáférhessen a bourbon márkákon keresztül az amerikai piachoz. Vagyis a jelek szerint a Suntory képben volt, sőt talán valamilyen formában “elősegítette”, hogy a Fortune Brands belső vitái értelemszerűen oda vezessenek, hogy az önálló szeszipari vállalat megalakuljon, majd rövid időn belül tulajdonost váltson. A Suntory pedig 2014-ben le is csapott a Beam Inc.-re. Így került a kezükbe két skót single malt márka, a Laphroaig és az Ardmore, amelyek központi részei a Teacher’s blend receptjének. Ezzel a vásárlással a Beam Suntory azonnal a harmadik legnagyobb szeszipari vállalat lett a skót whisky világában, sőt nemzetközi szinten is előkelő helyre lépett jelentőségében. A cég előtt elég komoly a kihívás , mert nem csak két ikonikus Islay whiskyt kell egymás mellett a nekik kijáró mértékben futtatni, és nem csak az igen dinamikus és komoly pénzt jelentő blended whisky piacán kell a Teacher’s márkát versenyben tartani, hanem a japán és az amerikai cégkultúra totálisan eltérő stílusát is egy irányba húzó erővé kell formálni. Azt hiszem ez lesz az egyik legnehezebb. Az egyéb financiális okok mellett pedig ez a két sajátos világnézet, plusz a piaci lehetőségek magukban hordozzák, hogy a Beam Suntory single maltjai bármikor eladásra kerülhetnek majd. Persze erről egyelőre nincs szó. Sőt, a Beam Suntory kellően komoly figyelmet fordít a kezébe került új maltokra. Nézzük, hogy telt az ötösfogattá bővült csapat elmúlt éve külön-külön.

A Beam Suntory skót single malt whisky lepárlói

– Bowmore: Islay legidősebb lepárlója a tőzeges whiskyk közül mindig is a picit édesebb, lágyabban tőzegeltek közé tartozott, ezzel pedig legalább annyi rajongót szerzett magának, mint amennyit évekig “elijesztett” az a furcsa, virágos-émelyítős jellegzetessége az italnak, amit sokan csak a “francia kurvák parfümje” néven jellemeztek. A japán tulajdonosok jelenléte egy ilyen vad vidéken, mint Islay azt eredményezte az én megítélésem szerint, hogy a Bowmore túl “fegyelmezett” márka lett. Bár a reputáció megvolt és meg is maradt a kollektoroktól kezdve a jól árazott, korjelölt füstös whiskyket kedvelő hétköznapi rajongókig, valami mégis hiányzott a Bowmore-ból az elmúlt évtizedben. Aztán amikor a Morrison-Bowmore cég leigazolta a Glenmorangie/Ardbeg márkák körül bábáskodó master blender hölgyet, Rachel Barrie-t, egyszeriben megértettük mi hiányzott a Bowmore és a másik két márka életéből. A bátor határozottság, ami a női finesszel párosulva kellően új impulzusokat hozott a brandek köré. Hogy mennyire kapott az új master blender szabad kezet, vagy mennyire neki tudható be a megújulás, azt pontosan nem lehet tudni, de tény, hogy Rachel érkezése után mindhárom Morrison-Bowmore márka sokkal lendületesebben, fiatalosabban és merészebben kezdett megmutatni magából dolgokat. A Bowmore az elmúlt évben lezárt sorozatokat, mint a három kiadást megélt Devil’s Cask széria, folytatta a hordóerősségű,korjelölt first-fill bourbon érlelt Tempest palackozásokat (jelenleg a Batch 6 az aktuális) és még a ritka, 50 éves verziójukból is jutott újabb és újabb kisadagnyi a nagyközönség számára. A Devil’s Cask sikere vezetett oda, hogy idén egy amúgy nem túl szimpatikus húzással kiadtak egy időszakos megjelenést Bowmore 10 Year Old Finest Oloroso Sherry & Wine Cask név alatt, ami külsejében megtévesztően hasonlít az ördög hordójáról szóló sorozat palackozásaihoz. Ez az ital a duty free shopok polcaira került, ahol korábbról már ismert volt egy meglehetősen trendinek hangzó nevekkel ellátott háromtagú NAS sor.

Szinte egyidőben a tíz éves vörösboros finiseléssel megjelent egy Bowmore 9 Year Old nevű kiadás az alapsorba, ami egyesek szerint teljes idejében oloroso érlelt, mások szerint egy nagyon rövid, kezdeti ex-bourbon hordós időszak után került át sherry hordóba. Bárhogy is van, egy korjelölt Islay whisky, ami megítélésem szerint egy nagyon erősen sherry behatás alatt álló ital, ez pedig hangulattól függően lehet igencsak érdekes is, legalább annyira, mint “too much“. A legnagyobb hírverést mégsem ezek, hanem a japán tulajdonosnak köszönhető Bowmore Mizunara Cask Finish kapta. A legendás japán tölgyfahordóban érlelt Bowmore a ritkaságnak meg is kérte az árát, ezért azon kívül, hogy létezik, sokkal többet nem tudok róla mondani. Jó, hogy van és ennyi. Sokkal inkább érdekesebb a legfrissebb Bowmore megjelenés, ami egy újabb négytagú szériát vezet fel. Az első palackozása a sorozatnak a Bowmore Vault Edit1on Atlantic Sea Salt fedőnevű malt whisky. Először is, az Edit1on nem elírás, ez a neve, benne az egyes szám utal arra, hogy a Bowmore legendás Vault No1 nevű, a tengerszint alatt elhelyezkedő rakárépületéből származik a whisky. Ez tehát a sorozat neve, a korjelöletlen ital pedig az Atlantic Sea Salt jelzővel a címkéjén elég egyértelműen utal az aromákra.A whisky hordóerősségű, ez pedig mindig jól áll a Bowmore stílusának, de más egyebet nem tudni róla, teljesen friss megjelenés, amire majd visszatérek önálló posztban, ha egyszer lesz rá időm a naponta érkező új és új palackozásokról szóló, felgyülemlett anyag feldolgozása után. A Bowmore tehát egy határozott évet tudhat maga mögött, és azt hiszem, a kult és hájp whiskyk mellett, amik az elmúlt években Islay-ról érkeztek, a legidősebb szigetlakó egyre komolyabban törekszik visszahúzni magát az élvonalba. A független palackozóknak hála, a hivatalos kiadások apróbb hibáit kellően egyensúlyozzák az indie palackozások minőségei.

 

 

– Auchentoshan: A Lowland képviselője a bandából. Skócia egyetlen, 100%-ban háromszoros lepárlással dolgozó malt whisky lepárlója, az elmúlt egy évben sok vizet nem zavart. Azzal töltötték az időt, hogy különböző tölgyhordós variációkkal próbálják mind külsőleg, mind belsőleg feldobni az amúgy meglehetősen lágy karakterű maltjukat. Utoljára az Auchentoshan Blood Oak variációval hallattak magukról.

– Glen Garioch: A Highland képviselője a Morrison-Bowmore maltok közül. 2009-es megújulását követően stabillá vált a megítélése a single maltok közt. Egy kicsit régimódi, kicsit egyszerű, de pont ezért figyelemreméltó italról beszélünk, amelyik két éve egy evoluciós sorozatot jelentett be, amivel reprezentálni igyekszik az 1997-es újraindulását és a jelenlegi tulajdonos alatti stílusváltását. A Glen Garioch Renaissance Collection 16 Year Old már a második a sorban, ami idén követte a korábban bemutatott 15 éves verziót. Ezt a szériát folytatják majd, és gondolom a 18 éves megjelenés lesz majd egyfajta megérkezése ennek a Skócia három legidősebb aktív lepárlója közé tartozó szeszfőzdének.

 

g15

 

– Ardmore: Ez a két új lepárló közül a kisebbik név, ami a csapatba érkezett a Beam Inc.-vel való egyesülés után. Kisebb név, de legalább annyira fontos, hiszem a jónevű Teacher’s blend gerincét jelenti ez a régimódi, enyhén tőzegelt malt whisky. Az Ardmore azért is szimpatikus, mert sok skót lepárlóval szemben, akik a whisky-boom alatt kezdtek profitoptimalizálás és a piaci résekbe való benyomulás okán tőzegelt variációkat megjelentetni, ők mindig is ezt a stílust készítették. Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen a Teacher’s létezése óta ezt igényelte tőlük. De ha tudjuk, hogy olyan tőzegkirály mint a Laphroaig a társa ebben a blendben, akkor már más a helyzet. Az Ardmore gyárt egyébként tőzegmentes whiskyt is, Ardlair néven, de ez a variáns szinte teljes egészében arra készül, hogy ilyen-olyan üzletek kapcsán más cégekkel “cseréljenek” whiskyt, kinek mi kell a blendjébe alapon. A Suntory Beam felállása után az Ardmore tűnt az egész portfólióban a nyertesének ennek az új csapatnak, hiszen mint single malt márka újult meg. Jött egy NAS palackozás Legacy néven, ami nem segített őszintén szólva sokat a whisky megítélésének, majd a jól ismert Traditional kapott új nevet és új alkoholfokot, de csak egy kicsit. Aztán egy kisebb zavart okozva a régi verzió visszatért immár a travel retail szegmensbe, és a sor kapott egy új tagot is egy portói finiselés személyében. A külső is frissült, jelenleg azt gondolom, hogy jó, hogy történt valami az Ardmore maltokkal mégha nem is feltétlenül hiszem, hogy ez lenne a brand számára a jó irány. Imázsát tekintve semmiképp. Meglátjuk, mit hoz a jövő számukra.

– Laphroaig: A legnagyobb név jelenleg az aktív Islay lepárlók közül. Amikor egy olyan márka tulajt cserél, mind a Laphroaig, az mindig hatalmas várakozásokkal és legalább akkora aggodalmakkal jár. Így is történt, különös felhangot adva a sztorinak, hogy a lepárló az elmúlt évben ünnepelte 200. évfordulóját. Bár utólag visszatekintve erre a bicentenáriumra, végül is kellő érdekességet tettek le az asztalra, de továbbra is tartom, hogy a Laphroaig valahol kicsit félrement, és nem a jó úton jár. Nem vagyok benne biztos, hogy ezen segít az, hogy most egy olyan csapat tagja lett, ahova nem önmaga miatt került, hanem profán módon csak, mint egy a tucatból márka egy nagyobb üzlet részeként. Azért azt nem gondolom, hogy a Suntory ne örülne annak, ha egy ekkora név, és ilyen eredményes márka kerül a kezébe, és azt se mondom, hogy a Suntory nyakába kell varrni, hogy a Laffie valahol kisiklott. Az tény, hogy az alapsoruk tele van korjelölés nélküli variációkkal, amik többsége kis cinizmussal egyfajta “mindent bele” whisky. A Quarter Cask még jó whisky, a Triple Wood már egyértelműen marketingmalt,a travel retail szegmensben egyre-másra felbukkanó cuccaik pedig, mint a QA Cask vagy a PX egyértelműen csalódások, bár az utóbbit személy szerint én hangulatomtól függően még kedvelem is. Az An Cuan Mor elmegy, szó szerint is, hiszen jövőre ez a verzió és a QA Cask búcsúzik, helyükre érkezik majd egy újabb mix, Laphroaig Four Oak néven, 40 % abv-vel, bourbon, quarter cask, virgin american oak és european hogshead hordókból keverve és egy Laphroaig 1815 Edition nevű cucc, first-fill heavily charred bourbon barrel és new european oak hogshead hordókból. A 200. évfordulóra kiadott 15 year old, a minipalackos 21 year old és a limitált 32 year old minőségükben nagyon jó whiskyk, ahogy az volt az elbúcsúzott 18 year old, és az volt a legutóbbi koros malt, a 30 year old is. Az alapsorban a korjelölést a legendás 10 year old és a 10 year old cask strength palackozások jelentik, tulajdonképpen ezeknek köszönhető a Laphroaig hírneve, ezekhez méltán zárkózott fel a Quarter Cask. A Brodir nevű, a skandináv piacokról lassan a travel retailbe beszökő portói finiselés és a Cairdeas nevű speciális palackozás 2016-os madeira finiselt változata viszont lassan a vállalhatatlan kategória. A Select nevű borzalomról már ne is beszéljünk, ami balszerencsére az alapsor része, ahova idén csatlakozott a Laphroaig Lore nevű, szintén többféle hordóból készített whisky. A Lore az ilyen Select, QA meg Brodir cuccok mellet teljesen rendben van, talán mert megmentette az oloroso hordó ami a mixtúrájában szerepel.Azt nem mondhatjuk tehát, hogy a Laphroaig nem lát minket el kellő mennyiségű whisky variációval, azt viszont igen, hogy a márka milliós követőinek száma ellenére (vagy talán épp ezért) egyre inkább kommercializálódik, az általánosságban alacsony abv és a korjelölés hiánya pedig standard problémának tűnik náluk. A Laphroaig akkora üzlet, hogy a Suntory valószínüleg nem fog tőle megválni, pedig azt hiszem ma már vannak olyan privát cégek, akik szakmai alapon hozzányúlva a Laffiehoz sokkal nagyobb gondoskodással és a minőség előtérbe helyezésével tudnának kezdeni valamit Islay 200, pardon, 201 éves legendájával. Ez azonban jelenleg utópia.

 

bottle

 

A Beam Suntory tehát elfoglalta a harmadik helyet a skót whisky piacon, azonban az éppen csak magára találó eredeti hármasa mellé most két olyan lepárlót kapott, amelyek önmagukban is legalább akkora figyelmet érdemelnének, mint akikhez csatlakoztak. Vagyis a japán-amerikai cég most ott tart a Laphroaiggal, ahonnan épp csak kivezette, vagy legalábbis elkezdte annak az útját a Bowmore kapcsán.Nyakába kapta az Ardmoret, amelyikkel legalább annyi mindent kellene tenni mint a Glen Garioch-vel húsz éve teszik. Az Auchentoshan meg csak ott van, elvan csendben, a lágy karaktereivel tűri, hogy tölgyezzék így-úgy, a turisták simán kedvelik így is egy alap american oak formájában, így tehát egyedül a lowlandi malátawhisky tűnik gondmentesnek a brigádból. Azt hiszem, nem kell nagy tehetség megjósolni, hogy a Beam Suntory mozgalmas évek elé néz, mind szakmai, mind üzleti értelemben.

Üzleti értelemben viszont egyátalán nem panaszkodhat a BenRiach Distillery név alatt futó, három lepárlót birtokló cég, akarom mondani a volt tulajai a cégnek. A Billy Walker nevével fémjelzett, privát szakmai befektetők alkotta vállalat idén eladásra került. A 2004-ben 5 millió fontért megszerzett BenRiach Distillery, majd az alig egy évtized alatt a GlenDronach és Glenglasaugh lepárlókkal bővült vállalkozás 12 évvel később 285 millió fontért cserélt gazdát. Az új tulaj a Brown Forman nevű amerikai vállalat, amelyik ezel a vásárlással visszatér a skót whisky világába, hiszen korábban már tulajdonolt egy kisebb részt a Glenmorangie businessből. Ezt a részt eladták 2004-ben, igy több mint egy évtized után köszönthetjük őket ismét Skóciában. Pontosan ezalatt az idő alatt Billy Walker és csapata felépítette a Speyside szívét jelentő BenRiach elképesztően színes és gazdag kínálatát, üzletileg olyan eredményeket hozva, hogy a cége 2008-ban megvásárolta a GlenDronach Distillery-t, amelyikkel roppant rövid idő alatt hatalmas eredményeket elérve elfoglalta a heavily sherried maltok trónját, majd kisebb meglepetést okozva megvette 2013-ban az éppen csak újraindított Glenglassaugh Distilleryt. A három lepárló törénetét és palackozásait mindig is kiemelt figyelem követte a magyar whisky blogon, köszönhetően annak, hogy a budapesti Whisky Show szervezőinek egyike, a hazai szaküzlet, a Whiskynet mindig is szépen gondozta a BenRiach márkát, és annak, hogy a lepárló folyamatosan ellátta új megjelenésekkel és hírekkel a piacot. Talán pont a GlenDronach újraéledése volt az egyik legelső poszt amikor elkezdtem a whiskyről blogolni, így ők pláne mindig is sokat jelentettek nekem, a Glenglassaugh pedig egyike volt annak a pár lepárlónak, amelyiknek a szakmai hátteréről három részes interjúban tudtam anno beszámolni. Az új tulaj Brown Forman érkezése egy hatalmas és erős gazdát hozott a skót whisky világába. Elég ha annyit mondok, a cégé a Jack Daniel’s tennessee whiskey és ezel azt hiszem mindent el is mondtam. A Jim Beam mellett a Jack Daniel’s is itt van tehát, nem hiszem, hogy kell majd aggódnunk a megfelelő ex-bourbon american oak hordók utánpótlása miatt…

A Brown Forman skót single malt lepárlói

– BenRiach: Ahogy fentebb írtam, a legnagyobb dolog az elmúlt egy évben a tulajdonosváltás volt a lepárló életében. Whisky szempontjából épp csak bemutatták a saját -értsd az aktuális tulajdonos ideje alatt lepárolt, érlelt, lepalackozott- single maltjukat, a BenRiach 10 year old személyében, alig két évvel később jöttek a jenkik. Még a Brown Forman embereinek érkezése előtt a BenRiach saját tempójában hozta ki az új és új megjelenéseket, folyamatosan fentartva széles és sokszor követhetetlennek tűnő szériáit. Így bővült a ráncfelvarráson átesett tőzegelt finiselésű korábban Fumous fantázianevű sorozat, jött egy 18 éves pedro ximenez finiselés Albariza néven, egy jamaikai rumos hordós Dunder és egy madeira utóérlelt BenRiach Latada nevű malt. Ez már önmagában elég lenne jópár lepárlónak alapsor gyanánt, de nem ez a BenRiach stílusa. Ők folyamatosan hozzák nekünk az új cuccokat. A három füstös tőzegelés mellett egy év alatt érkezett még először a lepárlótól egy igen jól sikerült Cask Strength verzió, Batch 1 név alatt, a GlenDronach hasonló palackozásának sikerére építve. Nem nagy jóstehetséget kíván, hogy ez a széria is folytatódni fog a jövőben, reméljük hasonlóan jó hordóerősségű BenRiach maltokkal. Innovációnak idén egy Peated Quarter Cask ami nem feltétlenül hiányzott senkinek, őszintén szólva. Ezek mellett a szokásos BenRiach Single Cask sorozat is új adagokkal bővült, egy év alatt a 12. és legutóbb a 13. kiadás érkezett, utóbbiban egy Peated Tokaji finish és egy 40 éves verziójú single cask palackozás. Nem volt egy unalmas év a Speyside szívében! Hogy mit hoz majd az amerikai stílus, és mi fog változni, az még kérdéses. Szerintem új tulajtól függetlenül egyátalán nem kellene ennyi variációt a kínálatban tartani, bár azt hiszem ezzel a cég vitatkozna, hiszen nagy valószínűséggel ez hozta meg nekik egy viszonylag rövid időszak alatt a szakmai és anyagi sikert. De tartom, egy erős szelektálás ráférne erre a kínálatra. Nagyon erős szelektálás.

– GlenDronach: Szintén a legfontosabb eseményük értelemszerűen a tulajváltás volt az elmúlt egy évben. A rajongók számára azonban súlyosabb csapást jelentett, hogy erős másfél évvel ezelőtt bejelentették, hogy a talán az egész alapsoruk legjobbja, a 15 Year Old 2019-ig elbúcsúzik. A helyére érkezett egy 8 éves bourbon-sherry hordós verzió Hielan néven, ami nagyon nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A 15 éves eltűnését a sajátságos GlenDronach stílusból adódó raktárkészletek apadása okozta. Igazából valóban kár a 15 évesért, kibirnánk azt a három évet, ha minimum hasonlóan jó minőségben térne vissza, de az új tulaj érkezése nem éppen megnyugtató egy eltűnés és konkrét évre ígért visszatérés kapcsán. Ilyenkor mindig ott bújkál az emberben a kisördög. Na, de nézzük mi történt még. Alig a tavalyi budapesti Whisky Show előtt mutatták be történetük első tőzegelt palackozását, a GlenDronach Peated név alatt. Oké, itt van, szerencsére jól sikerült, reméljük így is marad. Ötödik adagjához érkezett a Cask Strength sorozat, aminek sikereit megirigyelve a nagytestvér BenRiach is belekezdett a saját hordóerősségű malt szériájába, és visszatért jópár év után egy alkalmi ismerős, egy 14 Year Old Virgin Oak finish, kicsit korábban pedig egy 19 Year Old Madeira Wood Finish.

A Single Cask sorozat egy év alatt  bővült a  12. adaggal ami teljes egészében pedro ximenez érlelésekre épült, a 13. adaggal ami kilenc tagú volt csak, de benne a legidősebb single cask GlenDronach megjelenéssel, majd pár napja a legújabb, a 14. adag is megérkezett. Bár a GlenDronach régi-új legendásan jó sherry hordókra épített hírnevén egy-két variáció talán sötét foltot hagyott, eddig azt kell mondani, hogy többnyire jól nyúltak a whiskyhez a gazdái. Sikeresnek ítélhető a Peated, a Cask Strength verzió, elviselhető évente egyszer egy-egy wood finish, mert miért ne nézzük meg mit tudnak más fával is, az alapsoruk erős minőségben és remek korjelölésekkel bír (12, 18, 21 year old), nem viszik túlzásba a luxust a Grandeur palackozásokkal sem. Ebbe talán belefér egy Hielan féle elcsúszás, de értékeljük, hogy legalább kellően transzparens az ital a korjelöléssel és a hordóvariáció ismertetésével. Azért nem fogok érte könnyeket ejteni, ha visszatér majd a 15 Year Old. A Single Cask soraik meg önmagukért beszélnek. A GlenDronachnak mindannyiunk érdekében tartania és erősítenie kell a pozícióját és a minőségét. Ezt kívánom nekik a következő évre!

– Glenglassaugh: Szegény kis Glenglassaugh nem érezheti magát máshogy, mint valami mostohagyerek, hiszen alig, hogy újraélesztették szinte nulla raktárkészlettel, máris elpasszolták. Igaz a BenRiach nagyon is jó gazdának tűnt, kellően erős szakmaisággal és szép tervekkel, de a Glenglassaugh még meg sem melegethetett a Walker istállóban, máris vitték tovább csomagban a nővéreivel az amcsik. Így a portsoy-i szeszfőzde alig fél évtized alatt megfordult nyugat-európai cégek mögé bújtatott orosz befektetők kezében, majd átkerült egy dél-afrikaiakkal felturbózott skót csapat ölelésébe és most amerikaiak kezelgetik majd. Jót tenne nekik ha legalább egy évtizedig nem cserélnének gazdát, azt hiszem. A BenRiach érkezése anno felcsillantott egy esélyt egy szép és kiteljesedő visszatérésre a skót whisky palettára. Az igen kevés készleteikből igen idős maltokat bemutató, majd a Massandra kapcsolat révén exkluzivitás felé elmozduló Glenglassaugh-nak szánt luxusszerep még akár jól is állhatott volna a lepárló maltjainak. Ehhez a hátteret Billy Walker válogatása, és a megújult dizájn simán biztosította volna a Glenglassaugh Rare Cask szériára alapozva, ami a jól bevált BenRiach-GlenDronach Single Cask szériák receptjét követte. Ennek a második adagja Rare Cask Batch 2. néven már magába foglalta a korábban önállóan bővült Massandra kapcsolat folytatását. A Stuart Nickerson-éra maradékaként megtartott Revival, Evolution majd a Torfa fiatal, túlélésre játszó palackozásai még alapsornak is gyengék és ezen a legutóbbi innovatívnak szánt Glenglassaugh Octaves Classic és Octaves Peated verziók sem tudtak segíteni. Úgy érzem, a Glenglassaugh nem találja a helyét, a BenRiach csapatának pedig nem volt ideje, hogy kihozzon bármit is belőlük. Valószínűleg a kapacitásuk és a raktáraik megmentik, de nem látok esélyt arra, hogy egy ekkora cég, mint a Brown Forman kellő mélységében ismerje meg és gondozza a Glenglassaugh maltot. Mint jeleztem, az sem segít, hogy elképesztően kevés készletekkel kellett anno újraindulniuk, így mire felállhatna egy jó minőségű, stabil, korjelölt alapsor, ismerve csóri kis Glenglassaugh modern históriáját, majd újra gazdát cserél. Reméljük nem így lesz, de ha mégis, akkor nagyon nagy türelem kell majd ennek a whiskynek.

b2-75px

A mai bejegyzés elvileg három cégcsoport maltjairól szólt volna, köztük az öt lepárlós és igen aktív Inverhouse csoport, akik már harmadszor csúsznak ki a posztjaimból, idő és energiahány okán. Már csak alig egy hét a budapesti Whisky Show hétvégéjéig és még mindig vissza vannak igazán nagy nevek az összefoglalókból, az időközben megjelenő újdonságokról már nem is beszélve. Lehet, hogy sokkal kevesebb infóval, de igyekszem befejezni a jövő hétvége előtt ezeket az anyagokat, ha mégsem sikerülne annak az lesz az oka, hogy…

Budapest Whisky Show !!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s