whisky

Készülj fel a Budapest Whisky Show-ra! Az elmúlt egy év 5. rész – Az Inver House, a Bacardi (Dewar’s) és a Whyte & Mackay maltjai

 

Haladjunk, még rengeteg lepárló vissza van a palettáról! Ma két ötösfogattal és egy kvartettel letudjuk a skót single malt piac legnagyobb szereplőit. Ezek után a cégek után az 1-3 lepárlót birtokló vállalatok jönnek, bár ott is bőven akadnak olyan szeszfőzdék amelyek önmagukban is nagy témát jelentenének.

Először is tegyük tisztába a mai adag szereplőinek neveit. A címben azokon a neveken emlegettem őket, ahogy a szakmán belül is tesszük, de lehettem volna sokkal akkurátusabb is. Ugyanis az Inver House mögött áll a Thai Beverage, ami az International Beverage vagy röviden InBev cége. A Dewar’s a Bacardi skót whisky diviziója, az anyacég pedig ugye a jól ismert rumgyártó családi cég. A Whyte & Mackay egy zaklatott időszak után, mikor is az addigi indiai milliárdos tulaja, Vijah Mallya, különböző ügyei miatt a hatóságok érdeklődését is felkeltette és hatalmas adósságot görgetett maga előtt, meg kellett szabaduljon a skót whisky érdekeltségeitől is. Akkor a Diageo vásárolta meg nem csak a skót, de az egész alkoholipari érdekeltségét az indiai vállalkozónak, így viszont a piaci szabályok szerint annyi lepárlója lett volna Skóciában az amúgy is vezető vállalatnak, hogy azzal sértette volna a tisztességes kereskedelmet, így rövid úton megvált a feleslegesnek ítélt W&M csomagtól. Jelenleg a világ vezető brandy gyártója, a fülöp-szigetek-i Emperador nevű vállalat birtokolja a cégcsoportot.

 

Az Inver House skót single malt lepárlói

Az Inver House öt lepárlót birtokol, ezekből négy van jelen hivatalos palackozásokkal a single malt piacon. A cég pár éve nagyon sok energiát fektetett a maltjai és lepárlói imázsába, fejlesztette a főzdéket, csinosította a kínálatát, bezsebelt egy valag elismerést és szép lassan igazi identitást kaptak a whiskyjeik. Az egyetlen probléma szerintem az Inver House maltjaival, hogy mindegyik egy viszonylag lágy karakterekre épülő whisky, így valóban nagy figyelmet kellett fordítaniuk a megfelelő pozícionálásra. A Speyburn, meglepő módon a legnagyobb forgalmat bonyolítja az öt közül, ez a lepárló kapta a legkomolyabb anyagi ráfordítást is. Meglepő, hiszen a társai közt szerepel az igazán jeséllyel saját jogán jellegzetes Pulteney, a helyét jól megtaláló csinos Balblair és a hasonlóan aktív anCnoc márka is. Ezzekkel szemben a Speyburn valóban egy a sok közül. De mint látjuk, az eredmények tekintetében társai előtt jár. A cégcsoport blended whiskyje a Hankey Bannister, ami minőségében elmarad a versenytársaitól, de az Inver House imázs-akció keretében őt is sikerült jó időre reflektorfénybe állítani és ma már mindenki ismeri a klasszikus brit úriemberek kalapját a logójává emelő, kissé dandysre sikeredett arculatot. A cég maltjainak többsége bele is kerül a Hankeybe, amennyire ez publikus. Az ötödik lepárlójuk, a Balmenach viszont egyértelműen a blendekhez termel és szabad kapacitásában gint is készít.

– Speyburn: A nevéből már gyaníthatóan Speyside lepárló, a Speyburn házon belül az Old Pulteney malttal versenyzett évekig, melyikük lesz az Inver House legjobban teljesítő maltja, és a Speyburn megnyerte ezt a kis házibajnokságot, köszönhetően annak, hogy a márka a korábbi amerikai tulajdonosainak köszönhetően már jól ismert volt az Államokban. Erre épített, és jól is tette az Inver House, a Speyburn pedig pár év alatt közel egy millió eladott palackkal mindenképp megérdemli azt, hogy elismeréssel szóljunk róla. Sajnos az elismerésen kívül sok egyebet nem lehet mesélni róluk, mert a 10 year old és a korjelölés nélküli Bradan Orach nevű maltjuk meglehetősen szűk kínálatot és kissé unalmas whiskyket takar. Az elmúlt évben egyetlen érdemleges új palackozásuk volt, az amerikai piacra készült Arranta Cask, aminek azóta már második megjelenése is bemutatásra került. Talán még annyi érdekesség, hogy a mai napig a lepárló gúnyneve az, hogy The Gibblet, ami tulajdonképpen egyfajta kivégzőhelyet jelent. A főzde mai területén valaha a hóhér kínozta és akasztotta a felföldi zsiványokat. Szerintem ez lehetne azért hangsúlyosabban felhasználandó eleme az imázsnak, bár megértem, hogy nem találják a döntéshozók túl megnyerőnek. A márka rajongói klubja mindenesetre ezen a néven fut.

 

– Pulteney: Igen, csak Pulteney, ez ugyanis a lepárló neve, Pulteney Distillery, az Old Pulteney név maga a malt. Ami szintén ráfeküdt az imázsépítésre és talán ebben a legsikeresebb lett, ha már a háziversenyt elbukta eladási adatok tekintetében. A meglehetősen sajátságos történetű lepárlóról sokszor írtam, jópofa és érdekes a sztorija. Mondhatnám, ők az Inver House Taliskerje. Bár nekem a Pulteney sokkal autentikusabb, és sokkal komolyabban is veszi a tenger és a hajózás adta örökségét. A whiskyjei is sokszor képviselik ezt, elég ha csak a Flottilla név alatt a francia piacokra szánt megjelenéseikre vagy a Vintage kiadásaik külsejére, vagy a duty free szegmensbe felépített Lighthouse Series nevű sorozatra gondolnunk. Az alapsoruk korjelölt, 12, 17, 21 éves maltokból áll, hozzájuk csatlakozik nagykorúként egy 35 éves verzió. A Navigator néven futó NAS palackozásuk neve ellenére sem sok vizet zavar, elfér a többször is a világ legjobbjai közt bizonyító alapsor tagjai mellett. A lepárló sokáig a legészakibb jelzőt kapta a mainland főzdéi közül a Wick városkát jelentő lokációja miatt, de ezt elvette tőle a pár mérfölddel északabbra épült újonc Wolfburn Distillery Thurso székhellyel. A Pulteney tehát a világítótornyokkal van jelen a travel retailben, nem a legjobban adja vissza a housestyle-t, ami egy szép egyensúly optimális esetben a friss gyümölcsösség és egy csipetnyi sóból, füstből, a tea tanninjaiból és egy lágy herbális fuvallatból álló ellensúly közt. Csak egy icipicit lehetne határozottabb és karakánabb az egész. Remek malt, remek háttérsztorival és örökséggel, egy romantikusan vad környékről.

 

 

– Balblair: Amikor 2006-ban az InBev megvette a Pacific Spirits-től az Inver House portfóliót, a Balblair története nagyon felpörgött. Az egész imázst két dologra építették. Az egyik egy egyedi megjelenés, ami ezzel a kis tömzsi de elegáns nem-is-gömb-nem-is-dekanter formával és az oldalaira nyitható színes kocka alakú dobozával abszolút sikeres ötlet lett. A Balblair a mai napig az egyik legvonzóbb megjelenésű whisky, mondom ezt minden whisky bárban eltöltött tapasztalatomra alapozva. A Balblair maltjai továbbá nem korjelöltek, hanem vintage kiadások, azaz a lepárlás éve alatt futnak. A címkézésen azonban ott a palackozás dátuma is, amiből mindenki könnyedén kitudja számolni mennyi idős a whisky és így nincs okunk panaszra. A 2006 óta eltelt időben üde színfoltja lett a skót malátawhisky kínálatnak a Balblair pár évente változó vintage kínálata, abszolút követhető a dolog és nagyon odafigyelnek arra, hogy minőségileg is tartsák a színvonalat. Jelenleg az aktuális sor a Balblair Vintage 2005,  1999,  1990 és a kifutóban lévő 1983. Hamarosan váltás lesz, tartsátok nyitva a szemeteket. A duty free piacokon is jelen vannak. Öt-hat évvel ezelőtt volt egy nagyon rövid időszak amikor egy elég komoly tőzegelésű árpából desztilláltak, azóta is hatalmas titokban van tartva, nem lepődnék meg ha idővel felbukkanna egy tőzegelt Balblair. Mondjuk erőltetni nem kell, de ha jól sikerült, ide vele! Annál is inkább, mert amikor a whiskyjük nem a jól fekvő ex-bourbon hordóból érkezik, hanem egészen a heavily sherriednek nevezhető szinteken bukkan fel egy-egy ritkább kiadásuk, a Balblair eddig még egyetlen ilyen palackozásával sem okozott csalódást. Ahogy Inver House-os társai, ez is egy lágy, gyümölcsös karakterű whisky de ahogy a Pulteneynál megdícsértem az imázs és a karakterek jól kiforrott azonosságát, úgy a Balblair maltra is igaz mindez azokkal a kis szexi üvegeivel és könnyed, elegáns aromáival.

 

 

 

– Knockdhu: Itt egy újabb névmizéria, ugyanis a lepárló neve Knockdhu Distillery (nem tévesztendő össze a Diageo Knockando Distillery nevű egységével), a malt viszont az anCnoc név alatt fut. Az ő sztorijuk is a 2000-es évek második felétől gyorsult fel, talán az összes Inver House malt közül ők a legbuzgóbbak. Ennek megfelelően talán a legszeleburdibb is, hiszen a korjelöléstől kezdve a Vintage kiadásokon át mindenbe belekaptak és még a tőzegbe is könyékig beletúrtak. Na jó, utóbbiba azért annyira nem, hiszem az anCnoc sötét oldalaként aposztrofált tőzeges limitációk mindegyike erősen alatta marad egy átlagos, felföldi tőzegelésnek is a maga 8-12 ppm-jével. Bár volt elmozdulás egészen 20 ppm-ig, azért az anCnoc sosem ezekről a peaty maltjairól lesz híres. A projekt mindenesetre jól sikerült, példázza az, hogy a kezdeti három verzió azóta újabb tagokkal bővült, és még a duty free piacokra is jutott egy-két variáns belőlük, mint a Stack, vagy a Barrow. Az alapsorban a korjelölést 12, 18 éves maltokkal képviselik, ezekhez társult az idén váltott 22 éves, amelyik ha kifut végleg átadja a helyét egy 24 éves palackozásnak. A Vintage kiadásuk aktuálisan  a 2001-es évnél tart, egyéb limitált palackozásaik pedig különböző dizájnerek közreműködésével van promótálva. Ilyen volt a Peter Arkle Edition, ami egy grafikusművésszel kooprodukcióban készült, egész sorozatot ölelt fel, idén pedig a Blas nevű hordóerősségű maltjuk egy fashion designer munkájával színesedett. Mondanom sem kell, az anCnoc is egy lágy, mézes, almás, friss jegyekkel operáló whisky, talán a leglágyabb az összes Inver House malt közül, talán ezért is kellett ennyire keresni az identitását. Ami nem jelenti, hogy nem egy jó whisky, nekem például jópár verziójuk tetszik, igaz, inkább a világosabb oldalról.

 

 

 

– Balmenach: Na, őket gyorsan letudjuk, ugyanis az öt lepárló közül egyedül a Balmenach nincs jelen a single malt piacon. Mondjuk nem is nagy baj. Cserébe szállítja szorgalmasan a malátawhiskyjét a blendekhez és othona a Caorunn nevű ginnek. Ja, lesz gin terasz is a Budapesti Whisky Show alatt! Ha valaki nagyon akar Balmenach maltot kóstolni, keresse a Deerstalker fantázianevű palackozást egy független cégtől.

 

A következő kvintett a Bacardi, és annak skót whisky diviziója, a Dewar & Sons nevű cég és maltjai. Ez a csapat olyan dolgot vitt véghez két évvel ezelőtt, ami párját ritkítja a skót whisky történetében. A Dewar’s, ami a névadó blendjéről híres, addig single malt fronton nem nagyon vitézkedett. Öt lepárlója is készít malátawhiskyt, de értelemszerűen az amerikai piacon nagyon jelentős White Label (a Dewar’s közismertebb neve az Államokban) elnyeli szinte mindet. Malt whisky tekintetében az Aberfeldy volt egyedül 2014-ig említésre érdemes, annál is inkább, mert a többi négy lepárló hivatalos palackozással nem volt jelen a piacokon. Ha volt is némelyiknek évekről korábbról valamilyen verziója, már azok is rég feledésbe merültek. Sőt, a független palackozók sem kapkodtak ezekért a maltokért, bár néha felbukkant egy-két jó minőségű palackozás belőlük. Az Aberfeldy is annak köszönhette a kiemelt figyelmet, hogy az egész Dewar’s spirituális otthona, a World of Whisky visitor centre Aberfeldy kisvárosában, az Aberfeldy Distillery területén van. Ez a hely legalább olyan fontos a régmúlt, mint a jelen whisky történelmében. Ha hasonlítani akarnám, legalább annyira fontos a WoW látogatóközpont, mint a Famous Grouse a Glenturret Distillery területén, a régmúltnak meg azért fontos helyszíne, mert a ma ismert whisky kereskedelem és marketing tulajdonképpen itt született meg. A lepárló tulajdonosának két fia, John Alexander Dewar és Tommy Dewar felosztva a szakmai munkát egymás közt, külön választotta a termelés és a kereskedelem kérdését. John Alexander a blendekért felelt, míg Tommy a viktoriánus kor és az ezredforduló előszelének csodálatosan kreatív időszakában letette a modern alkoholmarketing alapjait. A tevékenységéről könyveket lehetne megtölteni, hogy hogyan , milyen technikákkal és milyen új piacokon adta el a családi kevertet. Fontosságában Tommy Dewar legalább annyira lényeges figura, mint a Johnny Walker hasábpalackja a sétáló dandy figurájával, vagy a Glenfiddich későbbi egyedi palackja és első maltként való felbukkanása. Az egész tevékenységét és szellemi örökségét dewarism néven emlegetjük, én pedig roppant büszke vagyok, hogy a ennek a dewarizmusnak a szó szerinti fészkében tudtam elkezdeni azóta is tartó tanulásomat a skót whisky témájában.

De mi is volt az, ami példanélküli és már a 21. században történt a Dewar’s maltjaival? Nos, az, hogy 2014-2015 fordulóján egy igazi dewarista megoldással, alaposan meglepve a whisky világát, a Bacardi egyszerre mutatta be mind az öt lepárlójának megújult külsejű és új megjelenésekkel kistafírungozott alapsorait. Mégegyszer. Nem egy-egy whisky jött ki valami piacon lévő márka kiegészítéseként, hanem öt lepárló teljes alapsorát mutatták be egyszerre, aminek 90 %-a újdonság, sőt, egyes lepárlók tekintetében első single malt hivatalos palackozásként is funkcionáltak. Mindezekhez sikerült egy olyan, egyébként egészében egymással nagyon is szinkronizáló, de kellően egyedi csomagolást és dizájnt adni a maltoknak, ami tényleg döbbenetesen jó volt. Nem mondom, hogy nem volt benne rizikó, főleg azért, mert ahogy az Inver House esetében is, a Bacardi-Dewar’s maltjai is egészen az átlagot, talán egyes esetekben picivel az alatti világot jelentik. A maltjaiknak nem nagyon van karaktere, semmilyen értelemben. Ezt használta ki a Dewar’s csapata, mondván, ha már nincsen határozottan felismerhető karakter, akkor szabad a gazda és kreálnak neki egyet. Ez pedig kurvára betalált. Egy óriási fricskaként az iparágnak, még arra is volt energiájuk, hogy szinte az összes maltjuk a megszokottól eltérő korjelöléssel jelenjen meg. Merthogy nem csak baromi szép dizájn, remekül megválasztott housestyle whiskyk, hatalmas és összehangolt munka volt ez, hanem minden whiskyjük korjelölést kapott! Nem kell mondanom, ez mit jelent a mai világban, főleg úgy, hogy ez nem csak egy alkalmi 15-20 darabos whisky bemutatás volt, hanem ezekkel a maltokkal komplett alapsorok és-fokozzam még mekkora dolgot vitt véghez a Dewar’s?- egyazon időben a lepárlók duty free kínálat is felállt! Nézzük a lepárlókat, bár előre bocsátom, hogy az elmúlt egy évet nézve sok dolog nem történt velük, hiszen még bőven a 2014 végén, 2015 elején elkezdett projekt fut ki. Hát, mit mondjak. Tommy Dewar kibaszottul büszke lenne erre a munkára, srácok!

 

A Bacardi (John Dewar & Sons) skót single malt lepárlói

– Aberfeldy: A központ, a szellemi otthon. A 2014-es megújuláskor már öreg motorosnak számított a családtagjaihoz képest, így a legkevesebb változás őket érintette. Maradt a palackforma, picike dizájn simitások a címkén, az alapsor továbbra is a 12 és 16 éves változat, hozzájuk ott van még a 21 éves kiadás mint komoly korú verzió. A duty free kínálatuk pedig egy 18 éves Aberfeldyt kapott. Belengettek egy 30 éves palackozást is, ez egyelőre még nincs a piacokon, ellenben a Gold of Pitilie nevű luxuspalackozást már láthattuk. Átlagos, lágy, mézes Highland style whisky, mint mondtam, az örökség és a spiritualitás miatt néha érdekesebb, mint magában, italként.

 

– Craigellachie: A Craigellachie az újjáéledéskor egy 13, 17 és 23 éves változattal lépett nyilvánosság elé. Talán mind közül a legnagyobb sikereket ez a malt válogatás érte el, köszönhetően a legfurcsább és talán legeredetibb külső megjelenésének és a lepárló kicsit régimódi, gyümölcsös-grapefruitos, az általában a sherry hordókhoz köthető, de a Craigellachienál a párlatból érkező szulfuros jegyekkel. A duty free szekcióban egy 19 éves és egy tavaly megjelent 31 éves palackozással van jelen. A Craigellachienál látszik a legjobban, hogy mennyire szokatlan számok a korjelölései. Azt hiszem a Craigellachienak minden malt whisky rajongónak örülnie kell, beleértve a furcsa palackját, a retro címkézését, a 13-as kicsit nyers stílusát, a 17 és 23 évesek friss, gyümölcsös felszabadultságát és a 31 éves magas színvonalát. Talán az árazása az, ami nem válik előnyére. De cserébe egy általam nagyon tisztelt ember mondatát idézem, amit a 23 éves kóstolása után jegyzett meg és azt hiszem elmond mindent, miért is kell figyelnie a megújult Craigellachie sor idősebb verzióira: “Az északi -Clynelish- és a déli -Rosebank- stílus közti átmenet”. Kérdés?

 

 

– Royal Brackla: A Brackla úgy került a Bacardi kezébe, hogy a Grand Metropolitan-ből és a Guinness-ből létrejött Diageonak az anti-trust szabályozás szerint nem szabadott egy bizonyos százalék felett tulajdonolnia a skót whisky iparban. Így a Diageo (alakulása előtti években) megszabadult pár érdekeltségétől. Például a Dewar’ and Sons-tól, aminek a csomagjába tartozott a Brackla lepárló is. A Bacardi 1998-as érkezése előtt az eladó szépen felújította a lepárlót, az új gazda pedig pár évvel később kiadott egy 10 éves maltot a Royal Brackla név alatt, de se ők, se a fogyasztók nem törődtek vele nagyon. Így joggal nevezhetjük a 2014-es projektet teljes megújulásnak a Royal Brackla esetében is, és első igazi alapsornak a 12, 16 és 21 éves maltokra épített kínálatát. Az Aberfeldyhez hasonlóan itt is szó van egy 30 éves jövőbeni megjelenéséről, de addig is egy 25 és egy 35 éves exkluzív palack kint van a duty free polcokon. A Royal Brackla, ahogy a társai a Dewar’s istállóból, egy lágy, malátás, enyhén fűszeres átlagos whisky. A stílusa az új megjelenések palackozásai alapján engem kicsit a Blair Athol karaktereire emlékeztet, és ez, na meg a kétségtelenül “puritánul királyivá” varázsolt megjelenés abszolut jól eladható és könnyen iható, klasszikus felföldi malt whiskyvé teszi. Ennyi már nyerő a turistaosztályon. És ezzel nem cinikus akartam lenni. Szeretek a Bracklával dolgozni, pont az előbb említettek miatt. Szó szerint egy szép opció a “no peat, no smoke, no difficulties” igényekhez.

 

 

– Aultmore: A lepárló 1896-os alapítású épületeiből mára már semmi sem maradt a sok felújításnak, modernizálásnak köszönhetően. A Bacardihoz 1998-ban került, a Dewar’s csomag részeként, akikhez már az 1920-as évek óta tartozott. A whisky viszont maradt, ami volt mindig is. Az Aultmore egy “malty” malt whisky, vagyis igazán klasszikus blend alapanyag. Az új sorukban 12 éves, 21 és 25 éves whiskyk, amik egyben szimultán a duty free kínálatot is jelentik. Itt is várunk a többiekhez hasonlóan egy 30 évest majd, talán. Addig pedig az új palackozás az elmúlt évből egy 18 Year Old nevű verzió. Iszonyatosan letisztult dizájn, füves, almás, malátás, kicsit minerális és friss jegyek jellemzik.

 

aultmore_1114_200.jpg

 

– Macduff: A mai poszt bevezetőjében már kibogozásra szánt név-mizéria a Macduff Distillery kapcsán újabb fejezettel tovább bonyolódik. A lepárló maga Macduff nevet visel, egyike az elmúlt évek szeszfőzde alapítási lázát megelőző időszak fiatal lepárlóinak. Tulajdonképpen ezeknek az 1960-as, 1950-es években épült lepárlóknak a generációját váltotta a 21. század elejének új főzde alapítási hulláma. A Macduff lepárlóból származó whisky először Glen Deveron néven futott, majd Macduff néven is próbálkozott, aztán visszatért a Glen Deveronhoz ismét. A Bacardi tulajdonába úgy került, hogy azok 1993-ban megvásárolták a Martini-Rossi céget (na,kitaláljátok ez melyik család és melyik alkoholszektorban érdekelt?), amelyik birtokolta a William Lawson nevű skót blended márkát is. A William Lawson egy szintén jelentős márka a kevert whiskyk piacán, aminek alapvető alkotója a Glen Deveron. Vagy Macduff, ahogy tetszik. Vagyis a Macduff Distillery nem a Dewar’s csomaggal érkezett a jelenlegi tulajdonosához, de hasonlóan új társaihoz, ő is egy blend lényegeként létezett és létezik ma is. A Bacardi vásárlásakor a Macduff név már és/vagy még egy olyan cég birtokában volt, amelyik a Martini előtti időkben volt érdekelt a lepárlóban, ezért az innen kikerülő whiskyk a Glen Deveron névnél maradtak. A 2014-es megújuláskor ismét névcsere, a jelenlegi whiskynév Deveron, sznobosabban The Deveron. A whisky Banff környékéről származik, így könnyen asszociálhatnánk a Banff nevet viselő, azóta már elveszett lepárló jellegetes stílusára a Deveron maltok kapcsán, de a helyzet az, hogy annál sokkal “jellegtelenebb”. Talán ezzel a whiskyvel volt a legnagyobb kihívás dolgozni egy megújuló malt alapsor és imázs építésénél, de végül egy igen jól sikerült ötlettel a Dewar’s csapat ezt is megoldotta. A Deveron egy 10 éves, csak a francia piacon dolgozó, és egy 12 és 18 éves malttal visz alapsort, amit kiegészít a 2014-es reneszánsz előtti évben bemutatott travel retail exkluzív, The Royal Burgh Collection név alatt futó Deveron sor 16, 20 és 30 éves kínálata. Csak, hogy újabb fejezetet nyissunk a névkavalkádban. A Royal Burgh itt nem a Royal Bracklahoz tartozik, hanem Banff királyi városkához. Az italaik közül a 12 is, a 18 is képes lenne egy érdekes, északi karakterességet felvonultatni, de talán az egész projekt legnagyobb (talán egyetlen?) hibájaként a Deveron maltjainak abv-je igen alacsony, 40 %-os. Ez pedig most sem segít egy lágy karakterű whiskynek. Kellene oda az erő, és nem lógna ki a társai közül. Másrészt meg dizájnban nagyon is jól sikerült a palackja.

 

 

Ez volt a Bacardi The Last Great Malts néven is ismert projekt. Talán ha nem is szó szerint ezek az utolsó nagy maltok (semmilyen értelemben nem), de mégis utolsó nagy akciónak tekinthetjük a dewarizmuson nevelkedett kreativitást tekintve. Nagyon jelentős akció volt, sikeres és élvezhető.

 

Amíg a Dewar’s merítve a múltjának progresszív üzenetéből képes volt egy ilyen szokatlan módját választva a dolgoknak, arcot adni a maltjainak és magának, addig ugyanez nem mondható el a mai bejegyzés harmadik csapatáról, a Whyte & Mackay brigádjáról. Ennek a cégnek a maltjai igen erős identitászavarban szenvednek, ha lehet így fogalmazni. Nem segített rajtuk az elmúlt években történt sok gazdacsere és a bizonytalan időszak az ex-tulajuknak, az indiai milliárdos, Formula-1 istálló tulajdonos, légiflottát birtokló majd útlevelét bevont, nemzetközi elfogatóparancs alatt álló bukott befektetőnek, Vijah Mallya-nak az életmódja sem. Persze volt idő amikor igenis sokat köszönhetett a skót whisky világa ennek a faszinak. Egyrészt az ő időszaka alatt lett a luxuspiac megkerülhetetlen tagja a Dalmore márka, ő adott szabadkezet Richard Paterson master blendernek amikor a Shackleton maltot a jég alól kiszabadítva újra alkották és a Jura is üzletileg egy sikeres időszakot tudhat maga mögött ebből a korszakból. Az identitászavar abból adódik, hogy amíg a Diageo blendjei, a Johnnie Walker vagy a Bell’s, aztán ahogy a Pernod-Ricard blendjei, a Ballantine’s és a Chivas Regal, vagy az Edrington blendje, a Famous Grouse, de még a tőbbi, eddig tárgyalt vállalat kevert whiskyjei -a Grant’s, a Teacher’s,stb – mind pozitív irányban tudott változtatni a márkái képén, és fordították a whiskyt a “nagypapák italától” egy fiatalos,trendi alkohol felé, addig a Whyte & Mackay cég a nevét adó blended whiskyvel pont ellenkező utat járt be. A Whyte&Mackay blend még Skóciában is egyet jelent a gyenge,nem jó whiskyvel. Nem lehet ezt cifrázni, ez van, a W&M nem egy jó ital. Ezzel szemben a Dalmore malt egyfajta self-made stílussal igenis ott van a premium kategóriában mint jelentős márka. Pedig a Dalmore alappárlata és az első években ex-bourbon hordóban érlelt whiskyjei egyátalán nem olyan italok, mint amiket a polcokról, a jellegzetes üvegéből, több évnyi sherry hordós érlelés után ismerünk. Őket sok kritika éri az E150 -vagyis a karamell- színezék használata miatt, és a néha elképesztően erőltetett és kurva drága exkluzív ilyen-olyan finesse-s maltjaik miatt. De az tény, hogy a Dalmore olyan hírnevet épített a keleti és a luxuspiacokon, és olyan intenzitással emelte arculatává a sherry hordós érlelések adta karaktereket, hogy komoly figyelmet hozott a skót single malt whiskynek. És persze önmagában is sikeres márka lett. A Dalmore a skót whisky schobertnorbert-je. És mint ilyen, nem lehet könnyű fenntartani egy a luxusra épülő identitást, miközben glasgow-i fél-alkeszek itala a gazda elsőszámú scotch brandje.

A Whyte & Macka birtokolta négy lepárló közül a másik jól ismert nevű malt a Jura. Velük meg az a baj, hogy egy köpésre Islay szigetétől, egy nem is túl karakán housestyle whiskyvel nehéz igazi arculatot kiépíteni. Ettől függetlenül a Jura is megtalálta a maga területét ahol tud alkotni, ő lett a szupermarketek királya. A 2010-es évektől kezdve elképesztő sebességgel hozott hatalmas eredményeket, köszönhetően a rendkívül alacsony árazásának és az elérhetőségének. Ha valakinek a nagybevásárláskor túl sok volt a Laphroaig, vagy túl “drága” a Glenmorangie, annak ott volt köztes megoldásként a Jura. Ezzel a lehetőséggel pedig a Jura remekül élt is. Van egy viszonylag széles kínálata és egy gyönyörű, pici szigete egy olyan sztorival, ami még mindig nem tudott érzésem szerint kiteljesedni, dacára annak, hogy nem is egy ilyen irányú próbálkozás van a cég részéről. Nem, nem arra gondolok, hogy a szigeten alig 200 ember és vagy tízszer ennyi szarvas él. Hanem arra, hogy ide vonult vissza és itt írta George Orwell az 1984-et. Ugye, sajnos ezt nem kell kifejteni miért lenne ez manapság igen erős lehetőség, pláne egy alkoholmárka számára.

 

A Whyte & Mackay skót single malt lepárlói

 

– Dalmore: A Dalmore Distillery rendszeres szereplője a blognak, az pedig az én hibám, hogy sokszor cinikusan írok róluk. Ez csupán az olyan dolgaiknak köszönhető, mint az idei egyik újdonságuk, az öt különböző kaliforniai vörösboros hordóban érlelt Dalmore Quintessence. Az alapsoruk 12, 15, 18, 21 és a pár ezer palack per év mennyiségben limitált 30 éves verzióból áll. A korjelölés nélküli palackozásaik, mint a Cigar Malt, a King Alexander III. pedig jellemzően mindig is jobbak voltak a megítélésüket tekintve mint koros társaik. Ahogy jópár lepárlóra, a Dalmore-ra is elmondható, hogy az alacsony abv-vel tartott alapsorból igenis hiányzik az erő, szó szerint.A 2014-ben érkezett új tulaj, a fülöp-szigeteki Emperador nevű cég, bár anyagi stabilitásával és piaci pozícióival megnyugvást adhat a Dalmorenak is, a Dalmore Fortuna Regalis nevű sor megjelenése körüli csúszások és zavarok azt bizonyítják, közel sem dőlt el milyen irányban halad majd a Dalmore. Az, hogy kijött tőlük most egy 35 éves verzió pár hete még mindig azt erősíti bennem, hogy hiába a luxuspiacok, ez a whisky mégis csak egy felföldi vitéz, amelyik a királyi szalonokba kerülve amúgy remekül aklimatizálódik. Nem példa nélküli, elég ha csak a nagy ikon, a Macallan sikerútját nézzük. De nekem a Dalmore kapcsán mindig is hiányzott valahogy az az előkelőség, amit a Macallan alapból hoz. Lehet, hogy a Macallan egy született arisztokrata, míg a Dalmore egy érdemei révén elismert, majd a gazdagok közé emlkedett hospodár? Keleten máshogy gondolják. A Dalmore igenis luxus malt. Hagyjuk rájuk, van olyan rész amire igaz a megállapítás. Ahogy legalább annyi igazság van abban is, hogy a Dalmore egy stabil, sherried highland whisky, hatalmas ismertséggel.

 

q_1.jpg

 

– Jura: Isle of Jura picinyke szigetén sok nem történt az elmúlt évben. A Jura maltok továbbra is remekül teljesítenek a fentebb emlegetett indokok alapján az áruházakban, míg a limitáltabb, korosabb, exkluzívabb megjelenéseik sajnos kevesebb figyelmet kapnak. Pedig pár koros Jura igen csak jóra sikeredett! A két út között helyezkedik el az idei év egyetlen lényeges kiadása, a Jura One for the Road, ami egy 22 éves whisky, pinot noir cask finiseléssel, limitált kiadás a lepárlómester Willie Cochrane nyugdíjba vonulásának emlékére. Az évente kiadott Tastival palackozások meg úgy tűnik nagyobb örömet okoznak a lepárlónak, mint amennyi elismerést hoznak a whisky fogyasztók felől. Mi legyen? Fikázzuk a Jurát, mert eredményeit a szupermarketekből hozza vagy kezeljük úgy, mint egy sziget helyi párlatát, amiből kell is, hogy legyen, része minden skót közösségnek? Szerintem csak hagyjuk, el van ő magában.

 

– Tamnavulin: Egy tipikus lepárló, amelyik teljes egészében a blendekhez termel. Az előző generációhoz tartozik, 1966-os alapítású szeszfőzde. Idén ünnepelte 50. évfordulóját, és a Whyte & Mackay pozicionálásainak megfelelően az erre az alkalomra pár hete megjelentetett Tamnavulin Double Cask sherry finishelt malt whisky 25 font körüli árral már elérhető…a szupermarketek polcain.

 

tamnavulin.jpg

 

 

– Fettercairn: Ők nem csak az elmúlt évben nem jelentkeztek új malttal, hanem 2012 óta sok hírt nem is hallani felőlük. Akkoriban kiadták a Fettercairn Fior és a Fettercairn Fasque nevű kicsicsázott palackokat, pár igen koros maltot – 24, 30, 40 évesek– amiért ugyan le a kalappal, de általánosságban és konkrétumokban is azt kell mondani, a Fettercairn nem egy túl jó whisky. Megpróbált betörni a köztudatba a Dalmore adta hírnév árnyéka mellett, mint a portfólió egy másik maltja, de ez a jelek szerint elég szánalmasra sikeredett. Szintén azt tudom mondani amit a Jura kapcsán, hagyjuk.

 

 

Ez volt tehát három olyan cég elmúlt éve, amelyeknek szinte kivétel nélkül a maltjaik igazi blend alapanyagok és mégis jelentős portfóliót visznek a single malt kategóriában is. Jellemzően nagyon sokat kellett imázsba fektetniük, nagyon színes és széles a kínálatuk, és azt hiszem sokkal több energiát kell beleölniük a sikerbe mint pár erősebb karakterű vagy jobb nevű versenytársuknak. De azt sem lehet elvitatni tőlük, hogy kitartó munkájuk, jó piaci ismereteik, tudatosan és aktívan használt médiafelületeiknek köszönhetően a whiskyjeik megállják a helyüket árban is, minőségben is. Legyen akár szupermarket vagy kelet-ázsiai duty free exkluzív shop. Korral vagy korjelölés nélkül. Tőzegesen vagy tőzegmentesen. Hát nem ez a legszínesebb rétege a skót whisky vállalatoknak?

Na ugye.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s