whisky

Tükröm, tükröm… – Diageo Special Release 2017

 

A sokszor hangoztatott, minden  év egyik legjobban várt, és leginkább méltányolt whisky megjelenése, a Diageo Special Releases, idén szokatlanul korán publikussá vált. A cégóriás a szokásos szeptemberi megjelenés előtt fél évvel, idén áprilisban már szinte teljes adataiban nyilvánosságra hozta a 2017-es palackozásokat. Az extrém korai, hivatalos kiszivárogtatás okaként a Diageo azt nyilvánította ki, hogy így kívánják megelőzni az amúgy is kivédhetetlen, nem hivatalos posztolgatásokat, pletykákat és adatszivárogtatást. Ha nem tudod megakadályozni, állj az élére, tartja a mondás. Esetünkben szemmel láthatóan ez történt. De, még így is maradt egy-két apróbb titok, amik most ténnyé válnak. Megérkezett a Diageo közvetlen megjelenés előtti info csomagja a Special Release idei csapatáról. Az egyetlen nem ismert, bár fontos részlet, a palackok ára. Egyedül a legalacsonyabb és a legmagasabb árat ismertették. A 2017-es sorban a megszokott felállás szerint szerepelnek whiskyk. Régi, nagy nevek, köztük a széria alapító maltjaiból pár, egy-két kevésbé ismert vagy kevésbé népszerű lepárlóból érkező whisky, az elmúlt években sztenderd taggá váló grain whisky, és alkalomadtán egy-két meglepetés, benne szokatlan palackozás, vagy a legendás, bezárt lepárlókhoz mérten kevésbé elismert, de szintén termelésből kivont szeszfőzde készletéből választott whisky.

Az idei év hozott egy olyan palackozást is, amivel kapcsolatban már most, a bejelentés idején is -mondhatni, ahogy azt egy bármely Diageo bejelentés kapcsán megszokhattuk- fellángoltak a kritikus hangok. Ezúttal nem az ár okán, azt már lassan immunisan kezeli a whisky rajongók közege. Hogy mi az, ami jelenleg vita és kritika alatt van az idei sorból? Alább kiderül.

A 2017-es adag regionális sorrendben.

BLAIR ATHOL 23 year old
1993  58.4%
Cask: Ex-Bodega European Oak Butts
No of bottles: 5,514

A perthshire-i szeszfőzdét a Bell’s blended whisky otthonaként emlegetik, gyakorlatilag a pozicionálása is erre van kihegyezve. Erre épül fel a látogatóközpont tematikája is, ez a legendája a Blair Athol maltnak. Amennyire én tudom, a Blair Athol már messze csak elenyésző részben szerepel a Bell’s blendben, és talán olyan értelemben sosem volt a keverék szíve, ahogy az pár egyéb malt-blend relációban jellemző. Pontosabban, nagyon régen volt meg ez a mennyiségi kapcsolat a blended brand és a malt whisky közt a Blair Athol-Bell’s esetében. Mára inkább csak spiritual home-ként érdemes értelmezni ezt a viszonyt. Maga a Blair Athol szinte teljes létezése alatt a blendekhez termel malátawhiskyt, hivatalos palackozásként elég kevés variációja érhető el. Ettől függetlenül, egy jól ismert malt, hiszen a legendás Flora & Fauna szériában szereplő 16 éves verziója egy nagyon kellemes, könnyen iható, könnyed, toffees, nutty, sweet karakterekkel leirható ital. És a jól felépített visitor centre adta imázzsal, a szép környezetben fekvő, rendezett és turistacsalogató elhelyezkedésével, egyáltalán nem egy alulbecsült helye és itala a skót whisky világának. Lágy, karamellás, sherrys, klasszik highland-style karakterekről beszélünk, pedig a Blair Athol nem volt mindig ennyire “átlagos”. De legalábbis a 60-as, 70-es években desztillált és palackozott verzió olyan elfeledett aromáit és minőségét mutatják meg a Highland maltoknak, ami mai mércével mérve egy csúcs-szuper minőséget jelentenek. Az elmúlt években csendesen, lassan, nagyon magas szintre léptek az öreg Blair Athol palackozások a kifinomult, underground whisky rajongók világában. Persze, fontos az is, mikori készítésű az adott whisky. Mert ugyan az elmúlt pár évben a független palackozóknak köszönhetően több, közel három évtizedes Blair Athol is megjelent, ez nem az a karaktervilág, amiről mint top minőségről fentebb beszéltem. A téma nagy, nagy kifejtést is igényel, egyszer majd visszatérek rá. Addig itt az idei Special Release “szürke zónás” maltjaként egy 23 éves, nagyon magas abv-vel kiadott, európai tölgyhordós, ex-sherry butt érlelt BA. Az ára ennek egyelőre nem ismert, azt hiszem a megítélésénél lényeges lesz, hogy egy jelenleg is elérhető, Signatory 28 éves single cask, cask strength palackozás árához mérjük. Nem feledve, hogy egy ritkán látható OB kiadásról beszélünk. Annyi személyes véleményt még hozzátennék, hogy a Blair Athol Distillery jövőre ünnepli 220. évfordulóját alapításának, ezért én idén kihagytam volna, és a jövő évi Special Release sorba tettem volna.

Annál is inkább, mert a következő palackozás apropója konkrétan az adott lepárló évfordulójához kapcsolódik. A Teaninich Distillery 200 éves idén, ezért alkalmat kapot, hogy szerepeljen ebben a speciális sorban. Egy 1999-es desztillálású, amerikai tölgyhordós kombinációjú, 17 éves verzió érkezik tőlük.

TEANINICH 17 year old
1999 55.9%
Cask: Refill American Oak Hogsheads & Refill American Oak Barrels
Limited

Mint látható, a kiadott palackmennyiségről nincs info, szimplán limitáltként jelzik, ami, ha követjük a Special Release egyéb, limited jelzős palackozásait, többnyire pozitív értelemben fogható fel. Fogyasztói szempontból, nem gyűjtői szempontból. Vagyis remélhetőleg jut belőle mindenkinek. Amennyiben még sem így lesz, és a limitáció kicsi lesz (amit erősíthet az ünnepi megjelenés indoka), az ára bizonyosan nem lesz arányban egy 17 éves, “egyszerű” malt átlagos árával. Ez logikus. Egyszerű maltnak írtam le a Teaninich maltot, hiszen ez a lepárló is a blendekhez termel, OB kiadásként egy tíz éves verziója a legismertebb a Flora & Fauna sorban. Karaktereit tekintve is inkább a könnyebben értelmezhető northern highland stílust képviseli. De, mint annyi más malt whiskynél, itt is igaz, hogy a koros verziók meglepően jó minőséget hoznak, felvonultatva a régióra jellemző, olajos, vaxos jegyeket. A hordóválasztást jó döntésnek tartom, ez az a fajta hordó, ami jól áll ennek a környéknek. Innen megközelítve, egy 17 éves észak-felföldi, american oak kombinációval érlelt malt whisky nagyon pozitív meglepetést is okozhat. A Teaninich egyébként sokáig a nagy lepárlók közé tartozott, de amióta halálcsillag méretű Roseisle Distillery-k, meg földebújtatott hobbit falvakat idéző, több tíz millió literes kapacitásra tervezett Macallan Distillery-k épülnek, a Teaninich a maga 9 mlliós kapacitásával “picit” hátrébb sorolódott. Persze, ez még így is elég ahhoz, hogy stratégiai méretről beszéljünk. A lepárlónak van még egy technikai sajátossága. Mash filtert használnak mash tun helyett. Ilyet pedig jelenleg rajtuk kívül az újonnan épült InchDairnie Distillery csinál csak. Vagyis a Teaninich a maga módján évtizedekig unikum volt a whisky termelés skáláján. A mash filter lényege, nagyon egyszerűen magyarázva, annyi, hogy a cefréző kádban való áztatás helyett a lisztfinomságúra örőlt darát, vízzel keverve, egy szűrőlapon keresztül passzírozzák át. Ebből lesz a wort. Addig ismétlik a folyamatot (általában háromszor, ami nagyjából megfelel annak, mint amikor a mash tunban háromszoros, különböző hőfokú vízzel áztatják el a darát) amig az erre a célra épített gyűjtőkád megtelik. Vagyis feleslegessé válik a cefrézőkád, ami ekkora mennyiségű termelésnél bizonyára nagy előny. A folyamat értelme a Teaninch karaktereire is kihat értelemszerűen, hiszen a szűrt, édes lé, nagyon tiszta, lágy, füves(grassy) aromákat eredményez. Ennek felismerésére egyébként a 10 year old Flora & Fauna palackozás remekül alkalmas. Személyes hozzátenni valóm, hogy tavasszal kóstoltam egy Teaninichet a Brora lepárlóban (igen, ott volt a hordó), amiről sokat nem árultak el, csak annyit, hogy hamarosan “elérhető” lesz. Nos, ha az a minta ehhez a palackozáshoz tartozott, akkor egy nagyon jó whiskyre számíthatunk!

 

A Teaninich otthonából, Alness városkájából, ugorjunk még egy kicsit északabbra, és nézzük a Special Release Highland szekciójának harmadik tagját. A Brora Distillery nem szorul bemutatásra. A Brora single malt, bár nem volt tagja az első, 2001-es Special Release csapatnak, a következő évtől már állandó szereplője ennek a szériának. Az elmúlt években jellemzően egy-két éveket emeltek a whisky korán, de ahogy fogynak a készletek, egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem tartható. Mint alább láthatjuk, ez már idén is bebizonyosodik.

BRORA 34 year old
Distilled: 1982  51.9%
Cask: Refill American Oak Hogsheads
No of bottles: 3,000

Tavaly még 38 éves cica érkezett, idén “csak” 34. A lepárló bezárását megelőző évből származó, american refill hogshead érlelt Brora, minden tapasztalatom szerint messze a legjobb és a legértékesebb whiskyje már jó ideje a Special Release szériának.  Majd lejjebb, a Port Ellen kapcsán írok pár mondatot a whisky árára ható idő faktorról, de addig is csendben jelzem, most már egyre több a belsős hang is, ami arról suttog, hogy a Brora készletek valóban fogynak. A lepárló két év múlva ünnepli majd alapításának 200. évfordulóját, és ha drámai dramaturgiát szeretnénk követni, simán lehetne majd az az év a lepárló hattyúdala. Ez pedig azt jelenti, hogy bármibe is kerül ma egy OB Brora, venni kell, mert ez egyszer majd nagyon megtérül. Mondom ezt a gyűjtőknek, befektetőknek. A fogyasztóknak meg, hogy ha nem is tudsz ezreket kiadni egy OB Brora maltra, soha ne sajnáld a pénzt, ha egyszer valahol egy dramhoz hozzáférsz. Vagy szólj nekem…

A készlet kérdésről még annyit, hogy persze, évek óta hallani, hogy a Brora készlet így, meg úgy, de amennyire én tudom, anno egy komplett raktárnyi Brora maradt. Ha a bezárást követő két évtizeddel későbbi cult whisky-vé váláshoz eltelt időt is figyelelembe veszem, meg a Special Release 1000-2000 palacknyi megjelenését évente, akkor is azt mondom, pár száz hordó még biztos van valahol. De butaság lenne vitatkozni a ténnyel, hogy a Brora közeleg a végéhez. Ha még belegondolok abba, hogy közel negyven év felé közeledik a legfiatalabb whisky is, simán eltudom képzelni, hogy nem kockáztatnak, és a Brora jelentős része már további érlelést nem biztosító üvegtartályokban, vagy uram bocsá, palackokban van. Megtartva pár tucat hordónyit, távol-keleti milliomosok igényeinek. Ne feledjük, volt már 40 éves OB Brora, a lepárló szerintem legjobb évéből, 1972-ből, 160 dekanternyi mennyiségben, 7000 fontért. Ehhez képest az idei Brora ára még nem ismert, de ismert a legdrágábbé, ami nem a Brora. Kétezer font körülre saccolom az idei sutherlandi vadmacskát.

Ez a három malt képviseli idén a Highland régiót a Special Release sorban.

 

highlands2017

 

És, ha már a legdrágábbat emlegettük, ugorjunk vissza kicsit dél-nyugatra, Isle of Islay szigetére, ahonnan szintén három malt szerepel majd az idei adagban.

PORT ELLEN 37 year old
1979 51%
Cask: Refill American Oak Hogsheads & Refill American Oak Butts
No of bottles: 2,988

A Port Ellen Distillery ugyanazon évben zárt be, mint a Brora. A Port Ellen a Special Release alapító tagja, egyedüliként maradva ezzel, mióta a Talisker három évvel ezelőtt “kiszállt” ebből a szériából. A Port Ellen az egyik legdrágább, leginkább gyűjtött, legjobban túlhájpolt skót single maltok egyike. Nem, nem azért mert ne lenne jó whisky. Szimplán a tényért, hogy egy bezárt Islay lepárló egyre fogyó készleteiből van válogatva. Mindig is egy icipicit magasabbra volt értékelve, ár tekintetében is, mint a Brora. Pedig utóbbi sokkal jobb whisky. A Port Ellen mára egy kicsit önmaga ellensége lett, hiszen a több, mint kétezer font feletti palackárral, már egyre kevésbé célpontja a befektetőknek. Ami nem jelenti, hogy a Port Ellen ne lenne benne minden idők legérékesebbnek tartott befektetései közt. De, ha azt nézzük, hogy például idén megjelenik közel háromezer palack, több mint 2600 fontos áron, akkor be kell látnunk, hogy az elmúlt évek whisky inveszticiós robbanása okán, ennek a mennyiségnek közel kétharmada majd elfekszik valakiknél. Mindenki arra játszik manapság egy Port Ellennel, hogy az majd mennyit fog érni. Persze, többet. De ha valamiből tíz év múlva az aukciókon elérhető lesz papíron mondjuk kétezer palack, mert ennyien biztosan elteszik majd, akkor egy ma megjelenő, pár száz palacknyi, egyéb, kevésbé imert lepárló maltja, ugyanennyi idő alatt, arányosan nagyobb hasznot fog hozni. Azt hiszem, az újonnan megjelenő Port Ellenek lassan elérik, ha ugyan már el nem érték, azt a határt, aminél egyszerűen nem lehet értük többet kérni. A korai Port Ellenek ezzel szemben nyilván egyre értékesebbek lesznek. És nem is csak feltétlenül az első, vagy második megjelenésről beszélek. De azok az idők az új Port Ellenekkel már elmúltak, amikor három számjegyű árú PE-ből hat-hét év alatt ötszörös megtérülésű palack lett. Nem hiszem, hogy az idei, 37 éves PE, 2025-ben tízezer fontért fog gazdát cserélni. Na, ennyit a Port Ellenről. Én ha szuper jó Islay maltot akarok inni, akkor nem egy ilyen 1979-es Port Ellenhez nyúlok először, hanem mondjuk egy hasonló évekből származó Caol Ila malthoz.

Igen, idén is itt a Caol Ila Distillery a sorban. Ez a whisky mindig is a legjobb áron kínált tagja volt az elmúlt években a SR szériának. Idén azonban nem a Caol Ila lesz a “legolcsóbb”.

CAOL ILA 18 year old
59.8%
Cask: Refill American Oak Hogsheads
Limited

Hopsz, egy 18 éves Caol Ila, az eddig megszokott 12-14, vagy épp no age palackok után. Ezzel a hordóerősséggel és ezzel a hordófajtával, ezzel a korral, szerintem ez egy erős tagja lesz az idei sornak. Az egyetlen dolog, ami ronthat majd a “népszerűségén”, az bizonyára az lesz, hogy bár nem várom, hogy nagyon-nagyon túl legyen árazva, de biztos, hogy akár korban, akár minőségben, akár mennyiségben is rengeteg opciója elérhető a független palackozások közül. Ami viszont emeli ennek a kiadásnak az érdekességét, hogy ez egy 18 éves unpeated Caol Ila lesz! Na, így már azért valóban izgalmasabb. 2015-ben egy 17 éves formájában ez az ital nekem igen tetszett.

Islay szekciójában találjuk a legalacsonyabb árcédulával ellátott maltot majd. Ha ehhez hozzáteszem, hogy ez egy Lagavulin, akkor ez például az egész, nagy képet nézve, teljesen jó hír.

LAGAVULIN 12 year old
56.5%
Cask: Refill American Oak Hogsheads
Limited

Mint látjuk, a Lagavulin arra használja főként továbbra is a Special Release szériát, hogy a kvázi core range 12 éves, cask strength verzióját ebben mutassa be évről-évre. Ez a whisky az egyik legjobb Islay whisky, ami mindenki számára elérhető. Szuper minőség, mindig. Értékét növeli, hogy gyakorlatilag nincs független kiadású Lagavulin, és az, hogy komoly erősségű a whisky, valamilyen formában limitált, és az, hogy pazarul megérthető belőle, mit jelent az időfaktor Islay tekintetében. Az a négy év, ami a zászlóshajó 16 éves Lagavulin és a 12 éves SR palackozások közti különbség, az jelenik meg a 16 éves lehalkultabb, kerekebb, kifinomultabb karaktereiben. 12 éves koráig-és itt nem csak arról van szó, hogy hordóerősségű a malt ebben az esetünkben- még a Lagavulin is egy szikárabb, dinamikusabb, mérgesebb Islay stílót hoz. Iszonyat szépen lehetett ezt a folyamatot értelmezni tavaly, amikor a Lagavulin a szülinapját ünnepelte, és meglepetésre egy 8 éves verziója vitte a bicentenárium lényegét. A nyolc-tizenkettő-tizenhat éves Lagavulinok többet tanítottak az Islay whisky és a modern whiskybusiness értelméről, mint ezernyi cikk, vagy blogposzt. A dologban rejlik annyi, hogy erre visszatérjek majd, és ennek a Dramtagozathoz csatlakozók fognak örülni igazán. Mert jön a Dramtagozat 2. Hamarosan. Hogy így is csekkoljam, végig olvassátok e a posztokat, most ezt az infót elrejtem ide:)

Ezek a whiskyk képviselik tehát Islay régióját a 2017-es Special Release sorban.

 

islay2017

 

Ugorjunk vissza északra, ezúttal a virágoskertbe, Speyside lepárlói közé. Érdekesség, hogy véleményem szerint Speyside népszerűsége és hírneve inkább köszönhető a Diageo versenytársainak (Glenlivet,Glenfiddich,független lepárlók), mint a cégóriás ezen a területen lévő szeszfőzdéinek. Oka, hogy a Diageo malt whisky lepárlóinak termelését a blendjeihez igazítja, a hivatalos palackozások elég szűk réteget képviselnek csak. Nem mintha egy Mortlach, Cragganmore, Linkwood nem lenne minőség, de az elérhető diageos Speyside maltok többnyire egy átlagos irányvonalat visznek a whiskyk korát,minőségét, árát tekintve. Persze, vannak nekik komoly cuccaik is, de ezek ahogy említettem, inkább a független palackozók munkáinak eredményei, semmint az OB palackozásoknak. Az SR szériában megjelenő Speyside whiskyk azonban mindig megerősítenek abban, hogy sokkal több potenciál rejtőzik még arrafelé, annak ellenére is, hogy a legtöbb whisky rajongó még ebben a formájában is a Speyside stílust találja a leginkább élvezhetőnek. Ilyen potenciált érzek régóta olyan lepárlókban, mint például a Glen Elgin Distillery.

GLEN ELGIN 18 year old
1998  54.8%
Cask: Ex-Bodega European Oak Butts
No of bottles: 5,352

A hordófajta ex-sherry hordóra utal, ez pedig igen érdekessé teszi ezt a palackozást. Lévén, hogy a standard 12 éves Glen Elgin amerikai tölgyhordós. Az idei sor egyik nagy kérdőjele számomra ez a Glen Elgin lesz. De, alapul véve az előző években erről a környékről kiadott maltokat, azt hiszem, nem fogok csalódni. Kicsit úgy vagyok a Glen Elgin maltokkal, mintha a Cragganmore kistestvére lenne a Lossie folyó vidékéről. Komplex, virágos, üde. Ha csak ezt hozza, már rendben. De mint minden csoportban, itt is “meg kell nevezni” egy kevésbé értékes tagot, akkor a Glen Elgin erre mégis csak esélyes. Ennek a whiskynek ez lesz a kihivás, hogy meggyőzze a kétkedőket. Főleg, mert az idei sor másik Speyside reprezentása egy másik ligában játszik.

CONVALMORE 32 year old
1984 48.2%
Cask: Refill American Oak Hogsheads
No of bottles: 3,972

Egy újabb bezárt lepárló, újabb harminc év feletti malt whisky. Ugye, egy ilyen mellett a Glen Elgin még a 18 évével is kiscsikónak számít, szinte minden értelemben. Pláne, mert a Convalmore az elmúlt egy-két évben kvázi reneszánszát éli. És ez nem feltétlenül csak annak köszönhető, hogy mindenki tele van már a cult, meg legendás bezárt lepárlókkal, amiket mindenki hajszol. Hanem azért, mert a Convalmore igen csak jó whiskyvé vált az elmúlt évtizedek malátawhiskyjeihez képest. Már a 2013-as SR adagban felbukkanó, 36 éves Convalmore is rengeteg pozitív kritikát kapott, és azóta is újra fogva tartja a whisky rajongók hardcore vadászainak figyelmét. Erre rátett egy lapáttal idén a Cadenhead’s független palackozó, amelyik 175.évfordulós évében kiadott egy szuper jó Convalmore maltot. Ez pedig előre vetíti, hogy ez az 1984-es desztillálású, OB Convalmore, az egyik leghamarabb elkapkodott tagja lesz az idei Special Release adagnak. A desztillálás a lepárló bezárást megelőző évben történt, tehát az utolsó aktív fázisában a főzdének. Érdekesség, hogy a Convalmore lepárló épületét jelenleg a nagy vetélytárs, a William Grant’s birtokolja, de a Convalmore brand és készletek természetesen a Diageo kezében vannak. Old fashioned címke teszi még izgibbé ezt a palackozást. Bezárt lepárló, ismét a komoly fogyasztók, gyűjtők, befektetők figyelmében, mindenképp erős és jó döntés a sorba illesztése.

Ez a két whisky képviseli a Speyside régiót 2017-ben a Special Release sorban.

 

speyside

 

A poszt lassan közeledő vége felé, mielőtt még egy nagyobb gondolatmenetbe kezdenék, “zárjuk” a stabil megjelenések bemutatását egy viszonylag új taggal a sorban. Ez a grain whisky kategória.

PORT DUNDAS 52 year old
1964 44.6%
Cask: Refill American Oak Hogsheads
No of bottles: 752

Grain whisky már 2011-ben szerepelt a Specialok közt, akkor az addigi legidősebb Port Dundas volt a kakukktojás a maltok mellett. Azóta a tavalyi megjelenésű, 40 éves Cally becenevű Caledonian grain whisky vitte tovább a kategóriát, idén pedig visszatérünk a Port Dundashoz ismét. És ismét a valaha volt legidősebb verziójához. Ami idén egy 52 éves cucc. Fél évszázadnál is idősebb whisky. Ja, csak grain, de akkor is. Alapvetően nem ritka, de nem is mindennapos egy több évizedes grain whisky a piacon. A különlegességét mindig az adja, hogy a grain whiskyket igazából nem érlelték soha olyan nagyon, egyből mentek a blendekbe. Ezért ha egy több évizedes grain whisky pár száz fontos árcéduláit nézzük, azt kell mondjam, azok elég korrektnek tűnnek a szállított évekhez mérten. Az idei Port Dundas az 1964-es desztillálási évével, és az alig hétszáz palacknyi mennyiségével, mint OB palackozás, kétségtelenül az egyik legértékesebb tagjává ennek a sornak. Azt írtam, stabil megjelenések, és erre itt értekezem a grain whiskyről, annak ellenére, hogy alig két-három alkalommal bukkant fel az elmúlt öt évben az SR kínálatban. De, azt hiszem, nevezhetem stabilnak, mert a jelek egyre inkább arra utalnak, hogy a jövő SR soraiban a grain whisky szépen megtalálja a helyét, nincs ok nem szerepeltetni. Főleg, mert a grain whisky továbbra is “újdonság” és tudja hozni azokat a jellemzőket, amire akár fogyasztónak, akár gyűjtőnek, akárkinek aki skót whiskyvel foglalkozik, szüksége van. Rendben van a minőség a már ilyen korú whiskyhez mérten, egyben a kor adja a specifikumát a palackozásnak is. Egy hasonló korú malátawhisky szinte megfizethetetlen, és nagyon ritka, míg a grain a jelek szerint simán szállít 30-40 és még magasabb korú limitációkat. Esetünkben a Port Dundas ráadásul nem csak, mint grain whisky szerepel az idei kínálatban, hanem ez az ital képviseli a Lowland régiót is.

 

portdundas52

 

És, akkor a végén, “természetesen” jön valami, ami nélkül gyakorlatilag Diageos posztot írni lehetetlen. A kritika. Ami lassan végig kíséri ennek a vállalatnak a whisky stratégiáját. Mindazon pozitív dolgok mellett, amiket a whisky a Diageonak köszönhet, ezeknek a kritikáknak bizony vannak alapjai. Idén nem az árképzésről beszélek, hiszen, azt hiszem, lassan már lerágott csont, és lassan már mindenki elfogadja, hogy különösen az SR palackozások, erősen árazottak. Most másról van szó. Arról a whiskyről, ami a fél évvel ezelőtti kiszivárogtatásban csak mint, egy akkor meg nem nevezett meglepetésként szerepelt. Mára kiderült, hogy elsőként a Special Release történetében, egy blended whiskyről van szó. Egy blended maltról. Róla:

 

colectivum28

 

Collectivum XVIII

NAS, refill American oak hogsheads-refill European oak butts-ex-bodega European oak- first-fill bourbon barrels
ABV: 57.3%
Limited

Szóval. 28. Ez a Diageo összes aktív malt whisky lepárlójából származó whiskyk keveréke. És, mint blended malt, ez okés is. Gondoljunk csak a Chivas Ultis nevű hasonló projektjére, ennek a kombinálásnak manapság van helye a piacokon. A gond inkább a névvel van. Nem, nem a Collectivummal. Hanem a római számmal jelzett huszonnyolccal. Mert a címke roppant félrevezető. Könnyen értelmezhető úgy, hogy a whisky 28 éves. De ez persze semmiképp nem lehet igaz, hiszen, ha az összes aktív lepárló maltja szerepel benne, akkor abban benne van a Roseisle Distillery cucca is. Azt pedig 2009-ben alapították, tehát jobb esetben is 7-8 éves italról beszélünk. Ami nem jelenti azt, hogy mondjuk ne lehetne a blendben még ennél is fiatalabb malt, mondjuk egy 5 éves Oban, vagy egy négy éves Glen Ord, vagy egy hat éves Talisker. De nem tudjuk mi van benne, ugye, hiszen a Compass Box alapítója által kezdett transzparencia kampány hamvában halt, megmaradt a Bruichladdich és a Compass Box online lázadásának, amihez nagyon óvatosan csatlakozott a Tomatin, a Five Virtues első két palackozásához tartozó adatoknak a megosztásával, szigorúan csak privát úton. A Diageo nyilván azon az állásponton van, hogy a római szám nem hagyományosan a korjelzést jelenti, de ennek is van ellenpéldája, elég ha a Glenlivet XXV vagy a Bunnahabhain XVIII jelzésű, korjelölést jelentő címkézésére gondolnunk. Szóval, most ezen megy a fikázás, szerte a globális whisky közösségekben. Bár a Diageo nyilván nem járt el törvénytelenül, amikor ezt a megjelenést választotta, de az bizonyos, hogy eléggé szemérmetlenül cselekedett. Arról már ne is beszéljünk, hogy mint a transzparenciát elutasító multi, bizonyosan nem fogja hivatalosan, de még fél-hivatalosan sem megosztani a nagyérdeművel, hogy miből mennyi, milyen korral,milyen hordóból került a blendbe. Azt viszont eltudom képzelni, hogy a suttogó propagandát, ha nem is használva, de nem is cáfolva, hagyja majd, ha esetleg felmerülnek félrevezető infók, random bemondásokból. Például, hogy hát ebben van, teszem azt, negyven éves Lagavulin, vagy ilyesmi jellegű dezinformációk. Azt hiszem, a kritika jogilag ugyan nem állná ki a próbát, de erkölcsileg a whisky közösségnek, fogyasztóktól gyűjtőkig, igazuk van. Hogy most erre a kritika övezte extra média jelenlétre a Diageonak szüksége volt e? Nem hiszem. És nem is nagyon gondolom, hogy különösebben érdekelné őket a reakciók igazsága.

Hogy miért? Nem csak azért, mert ők a Diageo. Hanem azért is, mert a a Special Release szériának, így 16 év megjelenései után kimondható, van egy nagy konkluziója. Én minden alkalommal, amikor erről a sorozatról írok, megszoktam tenni, hogy a posztok végén egyben véleményezem, mennyire erős vagy érdekes az adott év kínálata. Most azonban ilyen véleményezés helyett megosztanám inkább az általam vélt konkluziót.

A Special Release, leszámítva az első pár évet, gyakorlatilag egy tökéletes tükre a mainstream skót whisky businessnek. Amikor a 2011-es megjelenéskor bejött a Port Dundas, már az is egy reakció volt arra, hogy a grain whisky elkezdett feljönni. Amikor a bezárt lepárlók palackozásainak árai három számjegyűről négy számjegyűre ugrottak, az volt a reflekció a szárnyalni kezdő másod-,harmadpiacok vagyis az aukciók, a befektetői potenciál és a korlátlan anyagi hátterű keleti piacok, vásárlók megjelenésére. Nézzük csak meg a 2017-es sort. Benne van minden, ami ma jellemzi a mainstream whisky piacot. Bezárt lepárló kell, mert gyűjtessz, befektetsz? Tessék, Brora, Port Ellen, Convalmore. Drága whisky kell, mert a státusz meg a ritkaság? Ugyanezek. Korjelölés kell? Itt egy 18 éves Caol Ila. Egy kis rejtett érték? Glen Elgin. Kell valami magas minőségű Islay? Lagavulin 12 cask strength. Komoly korú cucc kell? Jön fel a grain kategória? Van itt neked egy 52 éves Port Dundas. Kell valami jó marketing témát adó kiadás? Egy 200 éves évfordulót ünneplő Teaninich emlékpalack megfelel erre a célra? Tessék. Most épp nagyon megy a blended malt kategória? Hát, ilyet más úgysem tud, 28 aktív, saját lepárlóból mixelt cucc, íme! Ja, csapjátok csak a szelet körülötte, hát, amíg nincs tiltva, akár ráírhatom, hogy MC, hát én így hívom, te meg csámcsogj rajta, hogy 1500 éves whisky?? Vajon hányszor kerül leírásra a diageo hashtag a social media platformokon? Az mind nekünk csörög. De van ellentétes irányú reakció is, szintén az aktuális helyzetre reagálva, lásd a Talisker kérdést. Kijöttünk egy féltucatnyi NAS sorral az elsőszámú malt whisky lepárlónktól? Nosza, vegyük ki a szép, koros Taliskereket a Special Releaseből. És így tovább. Visszatekintve, megnéztem az elmúlt hat év SR kiadásait, és pontosan ezt a logikát lehet benne felfedezni. Mindig az aktuális piacra reflektál az adott év sora. Hogy ez gond e? Nem, azt hiszem nem. Miért lenne?

Csak tovább erősíti azt, hogy a Diageo Special Release egy nagyon gondosan, nagyon fegyelmezetten kezelt, jó minőségű sorozat.

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s